2. évad 3. rész - Home Sweet Home (?)

Amíg végigsétáltak a Schiffbeker utcán a Billstedt Hoteltől, ahol a taxis kirakta őket, egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Mindketten a gondolataikba merülve, kissé feszülten lépkedtek egymás mellett, majd mikor lefordultak a Manshardtstraße-ra, ami már valóban az öjendorfi temető utcája volt, Tom érezte, hogy Olivia egyre jobban szorítja a kezét.
Szeretett volna valami vígasztalót mondani a lánynak, de fogalma sem volt, hogy mit. Bármennyire is szerette volna, nem tudta úgy átérezni ezt az egészet, mint Olivia. Neki nem olyan volt a kapcsolata a hállal, mint a lánynak... Tomnak egy régi sírkő semmit sem mondott és egy friss sírgödörről nem az jutott eszébe, hogy valaki nemrég halt meg és hogy ez mennyire szomorú. Tom csak egy remek rejtekhelyet látott benne a következő áldozata hullájának...
És bár az apja halála inkább megkönnyebbülés volt számára, de az anyukája rettentően hiányzott neki. Olivia fájdalmát pontosan értette, sőt érezte, de Tom már belenyugodott a ténybe, hogy ez sosem fog elmúlni. Nem volt szüksége arra, hogy kövekhez beszéljen azt gondolva, hogy az anyukája hallja őt. Tisztában volt vele, hogy nem hallja. És ez fájt, rettentően fájt, de pontosan ezért, hiába tartotta hatalmas baromságnak, hogy Olivia a temetőbe megy, nem mondott egyetlen szót sem, mert meg akarta kímélni a lányt ettől a fájdalomtól. Talán butaság, talán önámítás, de úgy gondolta, jobb, amíg Olivia még tud hinni valamiben. Tom már rég nem tudott...

-Nem biztos, hogy elsőre megtalálom... - szólalt meg hirtelen Olivia kissé fojtott hangon, mikor beléptek a temetőbe. - Csak egyszer voltam itt.

Tom bólintott egyet, jelezve, hogy nem gond, majd némén követte Oliviát a rengeteg egyforma sír között.
Aztán Olivia hirtelen megtorpant, visszazökkentve Tomot a valóságba.

Nem akarta megzavarni őt, ezért továbbra sem szólalt meg, bár rettentően rossz érzése támadt. Hátborzongató volt az a rájuk nehezedő csönd, a romos kőtömbök, amikbe rég elfelejtett nevek voltak vésve és talán csak a hűvös őszi széltől, de Tomot kirázta a hideg, ahogy egyre beljebb kerültek a sírkő labirintusban. Los Angeles pálmafái után furcsa volt látni ezt a rengeteg kopasz fát és a száraz leveleiket, amik hangosan recsegtek a lábuk alatt, azt az érzést keltve Tomban, mintha valaki követné őket. Minél tovább mentek, annál jobban összeszorult a gyomra. Minden olyan kibaszottul halott volt körülötte. És az a sok név, az a sok évszám, a száraz virágok, a kiégett mécsesek... Hirtelen eszébe jutott minden egyes áldozata, minden egyes halálfélelemtől eltorzult arc és Tom egészen rosszul lett. Sosem hitt a kísértetekben, de most mintha mindenkit maga körül érzett volna. Mintha minden egyes ember, akit valaha megölt, most őt figyelné bosszúszomjasan.

Nem léteznek szellemek! Baromság az egész. Szedd össze magad! - rázta meg a fejét alig láthatóan Tom, majd tapintatosan néhány lépésnyire eltávolodott Oliviától.

A lány egy darabig csak tanácstalanul, kissé elveszve álldogált a hatalmas márványsír előtt és csak bámulta a két ismerős nevet. Furcsa volt, sőt szinte már kiábrándító, hogy ahol a szüleinek kéne lennie, ott csak egy rideg kő áll.

-Tom? - pillantott hátra elveszetten Olivia, majd az ajkába harapott. - És most? Én erre képtelen vagyok...

Tom bátorítóan nézett vissza rá. Nem számított, hogy ő nem hitt benne, tudta, hogy a barátnőjének szüksége van erre.

-Csak mondj el nekik mindent, amit szeretnél. Nem muszáj hangosan, ígyis-úgyis hallják... - válaszolt végül, legyőzve az érzést, hogy baromságokat beszél.

Olivia bizonytalanul bólintott, majd visszafordult a sírhoz. Vett egy mély levegőt és egy pillanatra összeszorította a szemeit. Próbálta elképzelni, hogy a szülei itt vannak vagy hogy egyáltalán csak látják őt, de mindig csak a temetés jutott eszébe. Az a sok fekete ruhás, zokogó ember... ahogy leengedik a koporsót... Oliviából hirtelen kitört a sírás és összecsuklott a földön. Tom már mozdult is, hogy elkapja őt vagy felsegítse, de aztán meggondolta magát. Jobb, ha kiad magából mindent - gondolta végül.

Olivia hosszú perceken keresztül csak összetörve ült a földön és zokogott. Minden emlék, amit eddig tudatosan próbált meg kiszorítani a fejéből most egyszerre zúdult rá. Ahogy a felismerés is. Ő már nem az a lány volt, aki ugyanitt zokogott a temetésen... Egy gyilkos lett belőle. Ugyanoda juttatja az embereket, ahol most a szülei vannak... ugyanazt teszi az emberekkel, amit az ő gyilkosuk tett vele, sőt rosszabb, mert ő szándékosan teszi. Nem részegen, balesetből öl, hanem tudatosan, pénzért. És egy ugyanilyen emberbe szeretett bele. Mégis mit szólnának a szülei?
Oliviát egyre jobban rázta a sírás, ahogy arra gondolt, talán meg is érdemli, hogy elveszítette őket. Hogy két olyan jó ember valószínűleg úgyis belehalt volna a szégyenbe, amit a lányuk okozott nekik. Olivia görcsösen szorította a kezeit és már valóban képtelen volt a szülei nevére nézni. Hogy felejthetett el mindent, amit tanítottak neki? Mindent, ami szerint éltek? Nem érdemelte meg, hogy egyáltalán csak a sírjuknál legyen... Nem, mert ő már nem a lányuk volt. Az anyukája és az apukája fel sem ismernék már, Olivia ebben biztos volt. Egy elmebeteg szörnyeteg volt, semmi más. Már köze sem volt ahhoz az ártatlan kislányhoz, aki elvesztette a szüleit. És hirtelen nagyon hiányozni kezdett neki az a kislány. Aki még tudta, hogy mi a jó és mi a rossz, akit szerettek, akinek volt családja... Aztán Olivia megrázta a fejét. Teljesen mindegy, hogy mit csinál, ő már soha többé nem lesz az a kislány és a családját sem kaphatja vissza.

-Olivia... - szólalt meg halkan Tom, mikor a lány már több, mint fél órája zokogott mozdulatlanul. - Mennünk kéne.

Olivia megrázta a fejét, de ezenkívül mást nem csinált. Össze volt zavarodva. És hiányoztak a szülei. Jobban, mint bármikor máskor.

-Jól vagy? - kérdezte aggódva Tom, majd miután nem kapott választ, leguggolt Olivia mellé és felsegítette a földről. Már nem érdekelte semmi, amit korábban gondolt, képtelen volt tovább nézni, ahogy Olivia egyedül zokog. Biztos volt benne, hogy ez nem normális.

-Engedj el! - tört ki belőle hisztérikusan, mikor a fiú hozzá ért és azonnal ki is tépte a karját Tom szorításából.

Tom értetlenül meredt rá.

-Olivia, sajnálom, de mennünk kell. Le fogjuk késni a gépet - magyarázta nyugodtan, az aggodalmat kiszorítva a hangjából.

Olivia azonban csak egyre jobban zokogott és nem is reagált Tom mondatára.

-Gyere, menjünk haza - próbálta meg ismét felsegíteni őt, azonban a lány még hevesebben kapálózott a karjaiban, mint először, de ezúttal Tom már fel volt rá készülve és nem engedte el.

-Ne érj hozzám! - sikította Olivia. - Hagyj békén! Nem megyek veled sehova! Ne... ne érj hozzám! - zokogta egyre kétségbeesettebben.

-Olivia én vagyok az! - emelte fel a hangját Tom is, majd erőszakosan maga felé fordította a lányt, aki minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon a karjai közül. - Mi a baj?! Megbeszéltük, hogy...

-Nem akarok már semmit veled! - szakította félbe Olivia, hevesen rázva a fejét. - Ez az egész... rossz! Nézd meg mit tettél velem! Egy szörnyeteg vagy, érted?! És én... én is az lettem! Miattad! - kiabálta dühösen Tom arcába, majd hirtelen megszűnt az ellenállás és zokogva a fiú vállára dőlt. Tom teljesen össze volt zavarodva, de azonnal magához ölelte Oliviát. - Nem lenne szabad szeretnem téged... Ez, amit mi csinálunk... rossz! Kibaszottul rossz! Én képtelen vagyok rá... Nem akarom folytatni, ez nem helyes... - zokogta remegő, időnként elcsukló hangon. - Nem akarok visszamenni, a szüleim utálnának... És nekem sem lenne szabad szeretnem ezt... Én csak... nem akarok többé pénzt elfogadni azért... Nem megy.

-Hé, nézz rám egy kicsit - tolta el magától finoman a lányt. Olivia még mindig remegett kicsit a sírástól, de már csak a könnyeit törölgette és megpróbált Tom szemeibe nézni. - Az volt az utolsó munkánk, oké? Soha többé nem kell pisztolyt fognod. És semmi rossz nincs abban, hogy engem szeretsz. Nem leszel rossz ember tőle, érted?

Olivia hosszú másodperceken keresztül csak némán nézett Tomra, de úgy tűnt, lassan megnyugodott.

-Csak lélegezz - mondta Tom, miközben óvatosan átölelte a lányt és a hátát kezdte simogatni. Olivia remegő kezekkel a pulcsijába kapaszkodott, a fejét pedig a vállára hajtotta, majd az egyenetlen légzése is lassan visszaállt a normálisra. - Jobb már? - kérdezte halkan Tom.

Olivia nagyot sóhajtva bólintott.

-Ne haragudj, csak... kiborultam. Menjünk innen, kérlek - tette még hozzá erőtlen hangon.

Tom bólintott, majd átkarolta Olivia derekát és elkezdtek kifelé sétálni a temetőből. A lány még mindig görcsösen szorította Tom pulcsiját és hátra sem nézett, miközben egyre jobban távolodtak a szülei sírjától. Az egyetlen, akire szüksége volt és aki meg tudta nyugtatni az ott állt mellette. Hülye ötlet volt ide jönni. A szülei már rég meghaltak és velük együtt a régi Olivia is. Ezen pedig nem fog változtatni semmi.

-Hívok egy taxit, oké? - kérdezte Tom, miközben elővette a zsebéből a mobilját.

Olivia bólintott, majd a telefont kezdte bámulni. Kártyás, eldobható mobil volt. És Tom a hívás után valószínűleg meg is szabadul tőle. Olivia még mindig nem tudta megszokni egészen, hogy semmi sem igazán az övék... hogy bármije, ami van, azt lehet, hogy a következő pillanatban ki kell dobnia. Sosem volt állandó száma, állandó lakhelye, de még a teljes ruhatárát is gyakran le kellett cserélnie. Basszus, még csak állandó neve sem volt! Az egyetlen, ami biztos és örök volt az a rettegés... a lebukástól való félelem. Olivia nagyot sóhajtott. Tom jól tudta, hogy nem lehet ezt a végtelenségig húzni. És hirtelen nagyon butának érezte magát, amiért hagyta, hogy visszajöjjenek Németországba. Felesleges volt a plusz kockázat... tudhatta volna, hogy csak ki fog borulni.

Oliviára időnként rátört az érzés, hogy túl sok ez az élet és hogy bűntudata van és inkább szeretné visszakapni a régi önmagát, a régi életét, de aztán eszébe jutott, hogy az milyen volt a valóságban. Hogy milyen érzés volt Tom nélkül... amikor csak úgy sodródott bármilyen cél nélkül, álbarátokkal, család nélkül és olyankor a hideg is kirázta. Nem akart már Tom nélkül élni, nem akart már az ikrek nélkül semmit se csinálni. Bármibe is került.

-Bassza meg! - zökkentette ki a gondolataiból Tom hangja.

A fiú idegesen meredt a mobil kijelzőjére, majd úgy tűnt, mintha minden erejével küzdene az érzés ellen, hogy levágja a földre és addig tapossa, amíg apró darabokra nem hullik.

-Mi a baj? - kapta fel a fejét Olivia.

-Michael írt a reptérről - hadarta feszülten, miközben máris Bill jelenlegi számát írta be. - Átrakták a műszakját és kurvára nincs ott senki, aki segíteni tudna nekünk...

Olivia aggódva nézett Tomra, de a fiú már a füléhez emelte a telefont és Billnek kezdte mesélni a problémát. Oliviának fogalma sem volt, hogy most mi lesz, de abban szinte biztos volt, hogy ma már nem mennek sehova. Minden egyes utazásuk gondos tervezést és pontosan kiépített ismerős hálózatot igényelt. Az ikreknek szinte mindenhol voltak barátaik, akik lehetővé tették a lebukás mentes utazgatást. Általában nem is volt semmi gond, ha valami nem a terv szerint haladt, mindig akadt valaki, aki ugrott az utolsó pillanatban is. Last-minute szállás, személyik, repülőjegyek, fegyverek... bármi. De Németországban más volt a helyzet. Itt Jörg irányított mindent és mindenkit. Jörg viszont halott volt és ők voltak a felelősök ezért. Az Amerikába menekülésük pedig szintén nem sokat segített a helyzeten, így mindenki, akivel korábban együttműködtek most ellenük fordult.
Külföldön más volt a helyzet, mert ott az ikreknek saját, önálló ügyeik voltak, ott ők közvetlen kapcsolatban voltak az ottani embereikkel, de Németországban Tom és Bill csak Jörg elkényeztetett gyerekei voltak, akik túl sok mindent engedhettek meg maguknak a többiekkel szemben és ez idegesítette Jörg embereit. Mindenki szívesen megbosszulta volna az ikreket, de Jörg miatt senki sem tehette. Most azonban szabad volt az út. Itt szinte minden szálat elvágtak, míg külföldön mindenkinek egyértelmű volt, hogy az ikrek veszik át az apjuk helyét. Németországban azonban bosszúszomjas káosz volt és csak egy-két emberben bízhattak. Olivia érezte, hogy Tom nem fogja megkockáztatni az utazást.

-Jó, oké... Nem, akkor itt maradunk egy éjszakát - sóhajtott egy nagyot Tom. - Tartsd meg ezt a számot, majd holnap felhívlak, ha beszéltem Michaellel. Nálad minden oké?... Szuper. Akkor holnap beszélünk. Szia! - tette is le a telefont Tom, majd Olivia felé fordult. - Változott a terv, maradunk még egy kicsit.

-De... Mégis hol? - kérdezte meglepetten Olivia.

-Mondjuk a Hyattben - vonta meg a vállát Tom, miközben elkezdte beírni a taxi számát. Az ikrek általában inkább az ötcsillagos, ismert hotelekre szavaztak, mert bár elég nagy volt ott a nyüzsgés, az ember számíthatott a diszkréciójukra és egy kis plusz pénzért cserébe a hivatalos papírokból sem csináltak nagy ügyet. Na meg Oliviának volt egy olyan sejtése, hogy az ikrek a luxus hotelek kényelmét is szerették... - Szerintem neked is jól jönne egy kis pihenés - tette még hozzá, majd a füléhez emelte a telefont.

Olivia csak bólintott egyet. Valóban jól jött volna egy kis pihenés...

Folyt. Köv.