2. évad 1. rész - Honvágy

Az indulás napjának reggelén Olivia a los angelesi lakosztályuk hatalmas teraszán állt és a tengerpartot bámulta. Korán volt még, a nap csak épphogy felkelt és friss, kissé hűvös szél fújt, összekócolva a lány haját.

Kivételesen nem volt nála se kávé, se cigi, csak egy vékony kis selyemköntösben állt a teraszon, elgondolkodva bámulta a lassan hullámzó halványkék tengert és remélte, hogy az akarata ellenére csordönnyeit felszárítja a szél.

-Hát itt vagy! - rázta vissza a valóságba Tom mély hangja.

Olivia hallotta, ahogy eltolja az üvegajtót, majd kilép mellé a teraszra. Sietve megtörölte az arcát, mintha csak a haját igazgatná és bár remélte, hogy Tom egyáltalán nem látta a mozdulatot, de késő volt. Már érezte is a térdremegtető illatát és az erős kezeit a derekán, majd mikor már csak néhány centi volt az ajkaik között, Tom hirtelen megtorpant a mozdulatsor közben és aggódva fúrta a tekintetét Oliviáéba.

-Mi a baj? - kérdezte lágyan.

Olivia zavartan megrázta a fejét.

-Semmi... csak a szél...

Tom nem mondott semmit, de továbbra is várakozóan pillantott a barátnőjére. Olivia majdnem felnevetett a saját naivitásán. Hogy is hihette, hogy Tom beveszi ezt vagy egyszerűen csak nem veszi észre a könnyeit?

-Hülyeség az egész - kezdett bele végül megadóan Olivia. Nagyot sóhajtva Tom mellkasához bújt és kissé megkönnyebbülten sóhajtott, mikor a fiú magához ölelte őt. - Csak eszembe jutott, amit mondtál... hogy már soha többé nem mehetek vissza Németországba. Ami egyáltalán nem baj - tette hozzá gyorsan, még mielőtt Tom megszólalhatott volna -, csak rájöttem, hogy nem köszöntem el a szüleimtől. Ők voltak az egyetlenek, akik oda kötöttek és én még csak egy nyomorult virágot sem raktam a sírjukra...

Tom néhány másodpercig nem mondott semmit, mert erősen gondolkodott rajta, hogy mit válaszoljon. Baromságnak tartotta az ilyen dolgokat. Az a két ember halott, nem fogják magukra venni, ha a lányuk nem mondta el még egyszer utoljára egy darab kőnek, hogy mennyire szereti őket... De nem akarta megbántani Oliviát.

-Nem hiszem, hogy haragudnak rád vagy ilyesmi - mondta végül Tom. - Fogadok, hogy minden alkalommal, amikor kint voltál náluk elmondtad nekik, hogy mennyire szereted őket. Nem tudhattad, hogy az lesz az utolsó.

-A temetésükön voltam ott utoljára - vallotta be halkan Olivia. - Képtelen voltam kimenni hozzájuk azóta. És most... azt hiszem, csak most fogtam fel, hogy már soha többé nem is tehetem meg. Tudom, hogy hülyeség, de olyan, mintha most tényleg meghaltak volna... olyan... nem is tudom. Most már el kell fogadnom, hogy nem csak egy nagyon hosszú nyaraláson vannak. Hogy már tényleg soha többé semmilyen formában nem látogathatom meg őket. És nehezebb, mint gondoltam - sóhajtott végül szomorúan Olivia, majd mikor észbe kapott, kissé eltolta magától Tomot és sietve letörölte a könnyeit. - De minden rendben van, csak kicsit elgondolkodtam és egy pillanatra túl érzelgős lettem - erőltetett magára egy mosolyt is.

Tom azonban átlátott rajta és bár nem értette, hogy miért olyan nagy dolog ez, de tudta, hogy sokat jelent Oliviának.

-Sajnálom - mondta őszintén, szomorú tekintettel fürkészve a lány könnyektől nedves arcát. - Szólnom kellett volna előre, mielőtt leléptünk a pszichiátriáról... Esélyt sem adtam, hogy elbúcsúzz az ottani életedtől. Én csak... nem is gondoltam erre. Utálok búcsúzkodni.

-Semmi baj - rázta meg a fejét halványan mosolyogva Olivia. - Megyünk reggelizni? - kérdezte könnyedén, mintha az előző beszélgetés meg sem történt volna, majd a választ meg sem várva elindult befelé.

Tom kissé meglepetten nézett utána. Olivia egyre jobban belejött a szerepébe.

***

-Hát ez isteni volt! - kiáltott fel vidáman Bill, miután eltűntette a reggelire rendelt omlettjét, gyümölcsös-

joghurtos műzlijét és a csokis sütit, ami eredetileg Oliviáé lett volna, de végül inkább neki adta. - Csak tiszta dzsuva lett a kezem ettől a kis mennyei csokis csodától - vigyorgott elégedetten, még mindig a csokitorta szelettől lenyűgözve.

Olivia csak mosolyogva megforgatta a szemeit, Tom pedig felnevetett.

-Talán, ha villával etted volna és nem neki esel, mint egy etióp kisgyerek, akkor... - Tom elharapta a mondatot és még jobban nevetni kezdett. - Komolyan 18 év után is próbálkozom még enni tanítani Billt? - kérdezte magától, színpadiasan sóhajtva egyet, mire az ikertestvére kinyújtotta a nyelvét.

Olivia ismét elmosolyodott, de továbbra is csak csendesen figyelte, ahogy Bill feláll az asztaltól és a kezeit kissé rázogatva, messze eltartva magától keres szalvétát, mintha most lakkozta volna ki a körmeit.

-Minden oké? - súgta oda neki Tom. - Csendes vagy.

Olivia meglepetten felkapta a fejét, majd magára erőltetett egy mosolyt és bólintott. Tom egyértelműen nem hitt neki, de még mielőtt tovább erőltethette volna a témát, Bill felvisított.

-Basszus! Az ingembe töröltem a kezem! - mutatta fel a hófehér inget, amin egy hatalmas csokifolt éktelenkedett. - Ebben akartam utazni - biggyesztette le az alsóajkát szomorúan.

Tomból és Oliviából is kitört a röhögés.

-Nem vicces! Azt hittem, hogy konyharuha - nevetett most már Bill is. - Itt hevert a konyhapulton...

-Hihetetlen vagy - vigyorgott rá Olivia.

Bill puszta létezése megmosolyogtatta Oliviát. Ha Tom mesélt volna róla még a pszichiátrián, biztosan nem hitt volna neki. Bill egy jelenség volt és kész, ezt meg kellett tapasztalni. Az embernek a saját szemeivel kellett látnia, hogy az az ember, aki olyan lélegzetelállítóan gyönyörű, mint Tom és olyan magabiztosan manipulál bárkit, mintha csak bábokkal játszana, majd hidegvérrel, kegyetlen tekintettel gyilkol meg bárkit, otthon egy rendetlen, kétbalkezes, állandóan vigyorgó kis bohóc. Igen, bohóc, ez volt a legjobb szó Billre. Szétszórt volt és soha be nem állt a szája, egyszerűen igényelte a figyelmet, akkor is, ha éppen bénázott. De Olivia imádta őt. Kedves volt, őszinte és sosem sértődött meg igazából, ha rajta nevettek.

-Hát, a kezem legalább tiszta - vonta meg a vállát nevetve Bill, majd visszadobta az inget a konyhapultra.

Tom, kissé már belefáradva a testvére trehányságába, elkezdte kioktatni őt, Olivia pedig úgy döntött, itt az ideje lelépni. Szeretett volna még egy forró fürdőt venni az út előtt és kicsit elveszni a gondolataiban, mielőtt végleg lezárná és itt hagyná őket.

-Hova mész? - kapta fel a fejét azonnal Tom, félbehagyva az előző Billhez intézett mondatát, amikor meglátta, hogy Olivia halkan lecsúszik a székről és elindul a szobája felé.

-Befejeztem a reggelit - vonta meg a vállát. - Gondoltam, megfürdök és hagylak titeket veszekedni - mosolygott ártatlanul, majd azonnal meg is fordult és besietett a szobába.

Tom és Bill azonban már nem érezték úgy, hogy továbbra is a lakás különböző pontjain hagyott ruhadarabokról akarnak veszekedni. Mindketten elnémultak, ahogy Olivia bezárta maga mögött az ajtót, majd egyszerre egymásra néztek.

-Mi baja? - kérdezte Bill. - Egész reggel fura volt...

Tom gondterhelten bólintott.

-Sírt is. Azt hiszem, csak most fogta fel igazán, hogy tényleg elmegyünk... Tudod, hogy sosem mehet már vissza Németországba. És hiányoznak neki a szülei.

Bill összezavarodva ráncolta a homlokát, miközben lassan visszaült a helyére.

-Nem azt mondtad, hogy meghaltak?

Tom legyintett egyet és a villájával kezdte piszkálni a tányérján lévő gyümölcskockákat. Nehéz volt erről úgy beszélni, hogy ne tűnjön totális baromságnak, mikor az volt. Legalábbis Tom szerint baromság volt.

-De, de el akar köszönni tőlük vagy mi... - forgatta a szemeit Tom, majd erőt vett magán és normális hangsúlyban folytatta. - A temetésükön volt kint a sírjuknál először és utoljára. Most pedig szarul érzi magát emiatt.

Bill elgondolkodva meredt a semmibe. Tom tudta, hogy hasonló gondolatok kavaroghatnak a fejében, mint neki. Nem hittek az ilyen dolgokban, sőt egyenesen röhejesnek tartották az olyan hagyományokat, mint a gyászidőszak, a fekete ruhák, a "friss virágot a sírra" dolgot és ilyesmiket. Semmi nem lett tőle jobb vagy könnyebb, senki sem jött még vissza csak azért, mert mindig volt valami gaz a sírján. Az ikrek úgy gondolták, az emberek csak becsapják magukat... csak próbálják megfoghatóbbá tenni a halált. De baromság volt. Amikor az ember a másik ember fejéhez szegezi a pisztolyt és elsüti, na akkor megfogható a halál. Ebben az egyben hittek.
De át tudták érezni Olivia fájdalmát. Tudták, hogy mit jelent elveszíteni egy szülőt és hogy milyen nyomorultul fájdalmas rádöbbeni a tényre, hogy már soha többé nem beszélhetsz vele. És ha Olivia szerette volna elhitetni magával, hogy attól mert egy darab faragott kőhöz beszél, a szülei hallják őt, hát... legyen. Mindketten tudták, hogy nekik egyszerűbb dolguk volt, hiszen ők ott voltak egymásnak, nem volt szükségük más buta hagyományokra, amik könnyebbé tették volna. De Oliviának nem volt ikertestvére.

-Megvárlak titeket ott - jelentett ki végül Bill.

-Úgy érted...

-Most utoljára - nézett a szemeibe Bill. - Kimentek a temetőbe, aztán felszálltok az első gépre. Oliviának szüksége van erre.

Tom megrázta a fejét.

-Nélküled nem megyek sehova.

-Tom, gondolkozz már! Így is elég kockázatos, nem hogy hármunknak...

-Hát pont ez az! Kibaszottul kockázatos visszamenni oda! - ellenkezett Tom.

-Kintről még mindig többet tudok tenni értetek, mintha én is egy cellában ülnék veletek - érvelt Bill.

Tom keserűen felnevetett.

-Ez annyira apás volt...

Bill megvonta a vállát és kelletlenül elhúzta a száját.

-De igaz.

Tom egy darabig csak némán maga elé meredve bámult a tengerpartra, aztán vett egy mély levegőt és Bill felé fordította a tekintetét.

-Nem tudnám elviselni, ha Olivia rosszul érezné magát... Így is épp elég bűntudatom van amiért elcsesztem az életét - harapott az ajkába zavartan Tom, majd gondterhelten sóhajtott egyet. Egy idiótának érezte magát, amiért nem szólt előre Oliviának a szökésről. Tudhatta volna, hogy nem lesz képes megölni őt... hogy a lánynak időre van szüksége. Egy barom volt.

Bill megértően bólintott egyet, majd kitolta maga alól a székét.

-Akkor foglalok nektek jegyet Németországba.

Folyt. Köv.