Lionel a sötétített ablakú kocsijában ült, nem messze az ikrek villájától. Minden nap ott volt és Olíviát
figyelte. Várta, hátha a lány felbukkan a mólónál és akkor megbeszélhetik a részleteket, de Olívia nem jött el. A nyomozó pedig csak reménykedni tudott benne, hogy csupán egy kis időt akar még nyerni és nem átverte őt.
Lionel összerezdült, amikor a telefonja megszólalt. Sietve kikapta a zsebéből és a füléhez emelte.
-Igen? - szólt bele türelmetlenül.
-Csak gondoltam, felhívlak, hogy élsz-e még - nevetett Peter, Lionel főnöke és egyben legjobb barátja.
-Élek... sőt - mosolyodott el a nyomozó. - Nem sokára haza megyek.
-Feladod végre ezt a baromságot?
-Olívia belement az alkuba - közölte némi sértettséggel a hangjában Lionel.
Peter nagyot sóhajtott a vonal túlsó végén.
-Talán jobb lenne, ha egyszerűen csak tényleg haza jönnél...
-Mégis mi bajod van? - csattant fel Lionel. - Most mondtam, hogy Olívia...
-Olívia, Olívia, Olívia... - szakította félbe idegesen Peter. - Nem veszed észre, hogy teljesen az ujja köré csavart ez a lány? És jézusom, Lionel, csak 19 éves! Ráadásul egy gyilkos...
-A Kaulitzok kényszerítik rá!
-Nem tudhatod...
-Beszéltem vele, oké? Bevallja az összes gyilkosságot és elviszi az ikreket Amerikába. Mi pedig a reptéren fogjuk várni őket.
-Ezt ő mondta? - kérdezte hosszas hallgatás után Peter.
-Nem egészen így... - vallotta be kelletlenül Lionel. - De nincs más választása, azt hiszi, hogy van ellene valamim.
Peter ismét csak nagyot sóhajtott.
-Ne mélyedj bele túlságosan, Lionel... Veszélyes játék ez. És hidd el, Olívia nem véletlenül van a Kaulitzokkal.
-Nem véletlenül, de nem is a saját akaratából - erősködött a nyomozó.
-Csak... koncentrálj az ügyre és ne a lányra.
-Ezt mint a főnököm vagy mint a barátom mondod? - kérdezte gúnyosan.
-Mint a barátod...
***
Lionel hangos dörömbölésre ébredt. Álmosan feltápászkodott az ágyból és rápillantott az órára. Éjjel 2 volt.
-Ki az? - kiabált ki, miközben elővette a fegyverét és óvatosan az ajtóhoz sétált.
-Olívia... - jött az elhaló válasz a túloldalról.
A férfi azonnal leeresztette a pisztolyt és kinyitotta az ajtót.
-Úristen - nyögte döbbenten, mikor meglátta a lányt. - Ki tette ezt?
Olívia arcán patakokban folytak a könnyek. A sminkje elmaszatolódott, a haja kócos volt. Az arca tele volt vörös és lilás foltokkal, a szemöldöke pedig fel volt szakadva és enyhén vérzett is.
-Tom... - nyögte ki Olívia, majd zokogni kezdett.
Lionel azonnal átölelte őt és becsukta maguk mögött az ajtót. Néhány hosszú percig álltak így, amíg a nyomozó megemésztette a hallottakat, majd kissé eltolta magától a lányt.
-Kinyírom azt a rohadékot!
Olívia ijedten elkapta a karját és maradásra bírta a férfit. Érezte, hogy egész testében megfeszül és látta a szemében azt a mérhetetlen indulatot. Biztos volt benne, hogy tényleg képes lenne elmenni a villájukba és addig ütni Tomot, amíg lélegzik.
-Ne, kérlek... Ne hagyj egyedül!
Lionel zavartan nézett vissza a lányra. Hirtelen nagyon butának érezte magát. Most Olíviának rá van szüksége. Az indulatait később is levezetheti.
-Ne haragudj... itt vagyok - ölelte át még egyszer a lányt, majd leültette őt az ágyra és kisietett a fürdőbe egy kis fertőtlenítőszerért meg ragtapaszért.
Amíg Lionel kitisztította Olívia sebeit, addig mindketten csendben ültek.
-Mi történt? - kérdezte végül halkan a nyomozó.
Letette az éjjeliszekrényre a fertőtlenítőszert és leült az ágyra a lány mellé. Olívia a könnyeit törölgette.
-Összevesztünk... Munkával kapcsolatos szarságok... Leléptem, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem. Lementem a bárba inni egy koktélt, de egy pasi rám szállt... Tom meglátott vele és nem akarta elhinni, hogy nincs köztünk semmi. - Olívia egy pillanatra megállt. Látszott rajta, hogy küzd a kitörni készülő sírással, de végül visszatartotta. - Tudod, így hogy én vagyok a csali, elég érzékeny téma ez nála amúgy is... De ideges volt az előző veszekedésünk miatt és én is mérges voltam rá. Csúnya dolgokat vágtam a fejéhez ő pedig elvesztette az irányítást...
Lionel kezei ökölbe szorultak.
-Ez akkor sem mentség!
-Tudom - suttogta a lány. - Soha sem tett még ilyet előtte. Én... félek, Lionel. Amióta ide jöttünk, Tom megváltozott. Lassan már rá se ismerek... - tört ki a sírás belőle.
Lionel azonnal átölelte őt. Sok mindent mondott volna Tomra és sok mindent csinált volna vele, de jelenleg nem volt értelme. Meg kellett nyugtatnia Olíviát. Aztán kicsinálja azt az utolsó seggfejet.
-Sajnálom... - mondta a sírástól elcsukló hangon Olívia, majd lassan kibontakozott a nyomozó karjaiból és a könnyeit kezdte törölgetni.
Lionel értetlenül nézett rá.
-Mit?
-Hogy hazudtam... Nem akartam feldobni az ikreket, csak húztam az időt, amíg kitalálok valamit, hogy ne kelljen lecsukatnom őket - vallotta be Olívia. - Féltem, hogy mi lesz, ha megtudják, mi lesz ha kijönnek, mi lesz ha nem jönnek ki és az embereik bántanak majd engem... Rettegtem ettől az egésztől, de most már Tom közelében is rettegek. Azt akarom, hogy rács mögött legyen és soha többé ne nyúlhasson hozzám - nézett a nyomozó szemébe elszántan. - Az sem érdekel már, hogy mi lesz vele a börtönben...
Lionel látta rajta a félelmet, a dühöt és azt a szikrát a szemében, ami mindig őrülten izzott, ha Tomról beszélt. A különbség most az volt, hogy az a tekintet nem szeretettel, hanem utálattal volt tele. Lionel mindig is erre a pillanatra várt... hogy Olívia rájöjjön végre, milyen is Tom igazából. De most valahogy nem tudott örülni ennek. Ránézett a lány zúzódásokkal és sebekkel teli arcára és egészen rosszul érezte magát. Ennek nem így kellett volna történnie.
-Rendben - válaszolta a nyomozó. - De...
-Tudom, hogy vissza kell mennem - szakította félbe Olívia. - Elmondok most mindent, amit tudok, aztán visszamegyek a villába és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Aztán ráveszem őket, hogy menjünk vissza az Államokba. Onnantól a tieid mindketten...
A hangja fájdalmas volt és ahogy ott ült a könnyáztatta arcával, annyira törékenynek tűnt, mint még talán soha. Lionel képtelen volt visszaküldeni őt Tomhoz.
-Nem akarom, hogy visszamenj. Túl veszélyes... Tomnak gyanús lesz, hogy megbocsátod neki... Mi van, ha újra megteszi? Mi van, ha rosszabb lesz?
Olívia lassan megrázta a fejét.
-Tom nem fog észrevenni semmit... Hozzá van szokva, hogy minden szarságát lenyelem - mosolyodott el keserűen. - És hidd el, beszélni sem fog róla... Talán vesz nekem egy gyémánt karkötőt vagy ilyesmi, hogy megmutassa mennyire sajnálja, de aztán el is felejti az egészet. És elvárja, hogy én is elfelejtsem.
-Nem, ez akkor is túl veszélyes!
-Akkor mégis hogy akarod lecsukni őt?! - kiáltott fel minden türelmét elvesztve Olívia. - Már több mint egy éve állandóan szerepeket játszom, fegyver vagy védelem nélkül... Megszoktam már. De azt nem, hogy az, akiben megbíztam és akit szerettem... ezt csinálja velem - Olívia lehajtotta a fejét és szomorúan meredt a padlóra. - Kibírok még egy hetet vele, elhitetem, hogy minden rendben van, aztán kitalálok valamit, hogy visszamenjünk Amerikába. A mai után úgy érzi majd, hogy tartozik nekem valamivel és bele fog menni. Egy hetet kibírok, de ennyi. Utána nem akarom őt többet a közelemben.
Lionel lassan bólintott. Nem volt más választása. Nem tudott volna másképp segíteni a lánynak.
-Kapcsolj be egy diktafont vagy kezdj el jegyzetelni - szólalt meg újból Olívia. Lionel néhány másodpercig csak összezavarodva bámult rá, aztán sietve elővette a diktafonját. - Az egész a pszichiátrián kezdődött, több mint egy éve. Tom leütötte a legjobb barátomat, elvette a ruháit és a pénzét, nekem pedig kést szorított a torkomhoz és kényszerített, hogy megszöktessem...
Folyt. Köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése