2. évad 8. rész - Biztonság

-Mégis mi a fenéért hagytad elmenekülni őket?! - üvöltötte magán kívül Peter Dietmar, Lionel főnöke és egyben legjobb barátja. - Már rég a sitten rohadnának mindannyian!

Lionel kissé zavartan nézett a férfire és úgy tűnt, most először nem nagyon tud mit válaszolni.
Általában nem igazán tartották be a formaságokat, sosem volt köztük igazi főnök-beosztott viszony, hiszen gyerekkoruk óta legjobb barátok voltak. Együtt szenvedték végig az iskolákat és később együtt lépkedtek fel a ranglétrán. Legalábbis amíg Lionelt le nem győzte a saját megszállottsága és ki nem derültek az etikátlan rendőri módszerei. Lionel előszeretettel játszotta ki a protokolt és az előírt, lassú módszereket, ha egy ügyre nagyon ráállt és éppen gyors megoldásokra volt szüksége. A felettesei azonban ezt nem nézték jó szemmel, hiába volt a megoldott ügyeinek sokkal magasabb száma, mint bárki másnak a kapitányságon. Így aztán Peter előlépett, Lionelnek pedig egyértelművé tették, hogy bár a sikerei miatt elnézik a kihágásait, soha az életben nem lesz a nyomozóinál magasabb rangja. De neki jó volt ez így. Dolgozhatott a saját kis ügyein, maradhatatott megszállott, míg Peter fedezte a seggét és intézte a papírmunkát.

De ez most más volt. Peter valóban dühös volt rá. Mint főnök és mint barát egyaránt. Lionel pedig csak ült ott, mint egy kisfiú az igazgató előtt, aki csak most tudatosul a tettének súlyosságával.

-Évek óta próbáljuk elkapni őket! Nem volt semmink... kibaszottul nem volt semmink! Erre te együtt iszogatsz velük és ahelyett, hogy bilincset raknál a kibaszott gyilkos kezükre, hagyod, hogy elmenjenek Venezuélába! A szaros Venezuélába, ahonnan Isten sem robbantja ki őket! - rúgott az asztalba idegesen Peter. - Miért olyan nehéz aláírni azt a szaros kiadatási egyezményt?! - kérdezte már csak magától.

-Most se volt ellenük semmink - válaszolta csendesen Lionel. - Tudod, hogy nem nagyon vannak konkrét bizonyítékaink...

Peter nagyot sóhajtva visszahuppant a székére. Úgy tűnt, nehezére esik elfojtani egy újabb kirohanást, de tisztában volt vele, hogy Lionelnek igaza van.

-Akkor is behozhattad volna őket... 24 óráig itt tarthatjuk őket, addig a szart is kivallattuk volna belőlük!

Lionel keserűen elmosolyodott.

-Peter, a Kaulitzokról beszélsz... Szerinted Németország legbefolyásosabb családja nem uszít ránk két percen belül ötven ügyvédet? Az ország ötven legjobb ügyvédjét... Egyébként is alábecsülöd őket. Ezek előbb vágnák ki a saját nyelvüket, minthogy nekünk bármit is bevalljanak - sóhajtott reményvesztetten Lionel. - Nézd, sajnálom ezt az egészet, de bonyolultabb az ügy, mint amilyennek hiszed... Mint amilyennek én is hittem.

-Hogy érted ezt? - vonta fel a szemöldökét kíváncsian Peter.

Lionel kivett a táskájából egy köteg aktát, majd kikereste belőle Oliviáét és átnyújtotta a férfinak.

-A lány egy éve tűnt el, mi köze lenne a... - Peter hirtelen elharapta a mondatot, ahogy tovább olvasta a sorokat. - Basszus, gondolod, hogy ő az, akit a pszichiátriáról Tom...

-Tudom - javította ki Lionel. - Olivia és Tom voltak abban a hotelben, nem Bill és Tom. De nem tűnt túsznak... Nézd, Peter, fogalmam sincs még, hogy mi folyik itt, de Olivia is benne van és ez mindent megváltoztat.

-Mit? Mégis mi a fenét változtat meg?

-Az a lány nem önszántából van egy bérgyilkossal - jelentette ki határozottan Lionel. - Nem tudom, hogy mivel tartja őt magánál Tom, de ki akarom deríteni. Arról nem is beszélve, hogy a másik Kaulitznak nyoma sincs. Peter, mondd, hogy megőrültem vagy szerinted ez nem kibaszottul furcsa?! - hadarta izgatottan a nyomozó. - Hidd el, nekem se tetszik, de kiderült, hogy szart se tudunk... Nem akartam ekkorát hibázni, simán kisétáltak volna innen. Így viszont még több szart varrhatunk a nyakukba, csak szükségem van egy kis időre! Utánuk kell mennem, hogy beszéljek Oliviával. Ha valaki, akkor ő az, aki előbb-utóbb vallani fog.

Peter nagyot sóhajtott, majd néhány pillanatra ismét Olivia aktájába mélyedt.

-A lány az oka, igaz? - kérdezte végül. Lionel nem válaszolt, a barátja túl jól ismerte őt. - Meg akarod menteni, mi?

-Már megvettem a jegyet Venezuélába - jelentette ki végül egy hosszabb, kínos hallgatás után Lionel. - Csak engedélyezned kell.

Peter hitetlenkedve meredt rá, majd végül csak nagyot sóhajtva becsukta az aktát és visszaadta a nyomozónak.

-Lehet, hogy nincs is kit megmenteni, ugye tudod?

-Tisztában vagyok a lehetőségekkel - forgatta a szemeit Lionel. - De biztos vagyok benne, hogy nem így van. Nézd, én beszéltem vele, láttam őt... Olivia nem gyilkos. Bízz bennem!

Peter gondterhelten a kezeibe temette az arcát, majd ismét a barátjára nézett.

-Nem engedélyezhetem, hogy magánakcióba kezdj pont Venezuélában... De egy hosszú szabadságot adhatok - tette hozzá, mielőtt a barátja tiltakozni kezdhetett volna.

***

Tom egész úton szótlan volt. Csak bámult ki az ablakon, az ujjait idegesen pattogtatva a térdén. Olivia tudta, hogy nem haragszik rá és hogy Tom akkor is feszült lenne most, ha Lionellel egyáltalán nem találkoztak volna, hiszen ez az utolsó utazásuk. Ha most elkapják őket a reptéren, akkor mindennek vége, ha pedig átjutnak, akkor már örökké szabadok. De Olivia nem bírta ezt a szótlan várakozást.

-Nyugodj le - tette a kezét Tom idegesen ugráló ujjaira, egy bíztató mosoly kíséretében. A fiú erre felkapta a fejét és amolyan "könnyű azt mondani" pillantást küldött felé. - Nincs nálunk semmi, simán átengednek. A nehezén már úgyis túl vagyunk... És onnantól meg már végleg biztonságban leszünk.

-Tudom.

Tom magára erőltetett egy mosolyt és feszülten hátra dőlt.

-Kedves sorozatgyilkosok, drogbárók és fegyvercsempészek, hamarosan megkezdjük a leszállást - utánozta a stewardessek hangját fanyar arckifejezéssel Tom. - Dőljenek hátra és élvezzék a Venezuéla politikai elszigetelődése nyújtotta biztonságot. További jó menekülést a hatóságok elől!

Olivia elnevette magát, néhány másodperccel később pedig Tom is elvigyorodott. A lány imádta a keserű iróniával átitatott humorát. Hiába tudta, hogy ez tényleg a rideg valóság egy kis Tom-féle szarkazmusba csomagolva, mégis jó volt néha nevetni is és nem csak idegesen agyalni a lehangoló tényeken.

***

-Annyira féltem - súgta Bill, miközben a reptér forgatagát figyelmen kívül hagyva szorosan magához ölelte az

ikrét.

-De itt vagyok - válaszolta most már őszintén mosolyogva Tom. Az, hogy másodjára is beismerje, ő is félt, egyáltalán nem szerepelt a tervei között.

-Gyere ide te is! - kiáltott fel széttárt karokkal Bill, miután Tommal kiölelgették egymást.

Olivia nevetve Bill karjaiba vetette magát és hosszú percekig ők is csak némán ölelték egymást. Olyan állandó teher és félelem esett le vállukról, ami az elmúlt egy évben állandóan kísérte őket. Egy idő után már szinte észre sem vették annyira megszokták, de ez azzal is járt, hogy belekeveredett az alaphangulatukba és sokkal komorabbá és óvatosabbá tette őket. Most viszont végre felszabadulhattak.

-Ugyanazokban a ruhákban vagytok, mint két napja - nézett végig rajtuk fintorogva Bill, majd elnevette magát.

-Mert nálad voltak a bőröndjeink, faszfej - bokszolt az oldalába Tom, majd miután Bill is tarkón vágta őt, összevigyorogtak.

-Na, készen álltok megnézni az új lakásunkat? - állt meg az ajtó előtt vigyorogva Bill.

Olivia már csak a hatalmas villa előtt állva is lenyűgözve érezte magát. Az elmúlt egy évben megszokta a hatalmas házakat és az őket körülvévő luxust, de ez mindenen túltett. Az új otthonukra az óriási jelző sem volt elég nagy.

-Úristen! Ebben fogunk lakni hárman? - nyögte döbbenten Olivia, miközben Bill beengedte őket.

-Hát, gondoltuk, ha már lesz egy lakásunk, amit nem kell néhány hónap után itt hagynunk, akkor az legyen nagyon király - vonta meg a vállát Bill, majd aggódva a lányra nézett. - Túlzás?

-Persze, hogy túlzás - nevetett Olivia. - De imádom!

-Ugye van itthon pia? - kérdezte Tom, miközben máris elindult felfedező útra a hatalmas lakásban. - Ünnepelnünk kell!

-Persze - vigyorgott Bill, miközben karon ragadta Oliviát és elindult a konyha felé. Tomnak csak intett a fejével, hogy pont a másik irányba menjen. - Amíg nem voltatok, elmentem a boltba és bevásároltam, mint minden normális ember - fecsegte vidáman.

Olivia és Tom egymásra néztek, majd amíg Bill kivette a hűtőből a pezsgőt és elővette a poharakat, addig Tom lekapta Olivia fejéről a parókát és kidobta a kukába. Oliviában csak akkor tudatosult igazán, hogy már soha többé nem kell sem szőkének, sem feketének, sem semmilyen más hajszínű embernek kiadnia magát. Mászkálhat a saját "semmilyen" színű hajával, amit számára érthetetlen okból Tom annyira imád és használhatja a saját nevét is.

-Utáltam, amikor szőke voltál - jegyezte meg fintorogva Tom.

-Tudom - válaszolta Olivia, majd szemtelenül vigyorogva hozzátette: - Gondoltam is rá, hogy befestetem a hajam platinaszőkére...

Tom vágott egy amolyan "meg ne próbáld" fejet, aztán csak ő is elvigyorodott és miután Bill a kezébe nyomott egy pohár pezsgőt, felült a konyhapultra. Most már a viccek is egyszerűen csak viccek voltak, nem pedig a szomorú valóság ironikus mondatokban való megfogalmazása. Egészen megnyugtató érzés volt.

-Hát... akkor az új kezdetre - emelte fel a poharát Bill.

-Meg a szabadságra - mosolyodott el Olivia.

-Bénák vagytok - közölte Tom. - Arra igyunk, hogy van egy kibaszottul nagy házunk, ahol reeeengeteg szobában kell még szexelnünk! - nevette el magát a végén.

Olivia és Bill egymásra néztek, aztán ők is elnevették magukat. Hosszú, szinte már végtelennek tűnő idő óta most először érezték magukat felszabadultnak. Furcsa volt és kissé idegen, de határozottan jó.

Folyt. Köv.