2.évad 9. rész - Olivia titka

Olivia nagyot nyújtózott a hatalmas franciaágyon, majd kissé még álmosan felült. Reggel 10 óra volt, de a

nap már forrón tűzött be az ablakon és még csak egy leheletnyi hűsítő szellőre sem lehetett számítani. A fehér organza függönyök mozdulatlanul álltak az erkélyre vezető üvegajtók előtt. De Olivia szerette ezt a hőséget. Ahogy az új házukat, az új, nyugodt életüket és a mellette fekvő fiút... Nagyon, nagyon rég óta nem érezte már annyira tökéletesnek a dolgokat, mint most.

-Tom... - súgta a barátja fülébe mosolyogva, miközben lassú mozdulatokkal cirógatta a mellkasát.

-Hm? - dünnyögte álmosan Tom, de ennyiben ki is merült a reakciója. Meg se mozdult és a szemei még mindig csukva voltak.

Olivia elnevette magát és még egyszer megpróbálta.

-Tom? Ébren vagy?

-A-a - jött a tömör válasz, majd a fiú morcosan a lábánál összegyűrődött takaróért nyúlt és a fejére húzta.

Olivia ezzel fel is adta a próbálkozást és inkább kikászálódott az ágyból, hogy Tom nyugodtan aludhasson még egy kicsit. Magára kapta a fiú földön heverő, hatalmas pólóját és kisétált a konyhába, útközben összegumizva a haját.
Jó kedve volt és valami kedveset akart csinálni, ezért úgy döntött, hogy reggelit készít az ikreknek. Általában csak kiültek egy bárba vagy egy étterembe és az ebédet is helyettesítő reggeliket rendeltek, de Olivia biztos

volt benne, hogy az ikrek örülnének, ha az ágyba vinné nekik a palacsintát.

-Biiiill! - kiabálta vidáman Olivia, miközben egy tálcával egyensúlyozva belépett a szobába.

A fiú szinte reflex-szerűen, azonnal felült és ijedten nézett körbe. Berögzült szokás volt, hogy bármelyik pillanatban készen kell lennie a menekülésre és nehéz volt csak úgy megszabadulni tőle. De ahogy meglátta Oliviát és a palacsintát, rögtön elmosolyodott.

-Mond, hogy azt nekem hoztad - vigyorgott aranyosan a lányra, miközben nagyot nyújtózott.

Olivia elnevette magát és lehuppant az ágyra, a tálcát pedig Bill éjjeliszekrényére tette.

-Persze, hogy neked hoztam.

-Jujj köszönöm! - tapsikolt boldogan, majd le is csípett egy kis darabot a palacsintából, hogy megkóstolja. - Ahw, isteni! - nyögte elégedetten, teli szájjal. - Mond meg Tomnak, hogy hálálja meg helyettem is - kacsintott a lányra.

Olivia nevetve meglökte a vállát, majd felállt az ágyról, hogy Tomnak is bevigye a reggelijét, de azért még az ajtóból vigyorogva hátrafordult.

-Akkor ne várj ránk, Tomnak sokat kell hálákodnia...

***

-Ez kávé? - kérdezte hirtelen Tom, félig kinyitva a szemeit is.

Olivia elnevette magát és ledőlt az ágyra a fiú mellé. Direkt nem ébresztette fel Tomot, csak lerakta a tálcát az éjjeliszekrényére és várta a hatást. Tudta, hogy nem alszik már úgy igazán mélyen és azt is sejti, hogy őt nézi, ami normál esetben kiborította volna Tomot, de a reggeli jelentősen javított a helyzeten.

-Meg palacsinta - válaszolta végül Olivia, de Tom addigra már fel is ült és vidáman kortyolgatta a kávéját. - Meglepően könnyű téged boldoggá tenni.

-Kávéval bármikor - bólintott Tom, majd átnyújtotta a másik bögrét Oliviának.

Tom nem volt az a vigyorogva tapsikolós fajta, mint Bill, de Olivia a szája szélén bújkáló apró mosolyból is tudta, hogy sikerült kellemesen meglepnie őt.

-Az én pólóm van rajtad? - kérdezte hirtelen Tom, felvont szemöldökkel méregetve a lányt.

Olivia elvigyorodott és a kávésbögréjét az éjjeliszekrényre téve beült a fiú ölébe.

-A te pólód és semmi más - karolta át a nyakát, mélyen Tom csokoládébarna szemeibe nézve. - Ja és Bill üzeni, hogy háláld meg a reggelijét helyette is...

Tom lassan elmosolyodott, az egyik kezét pedig a lány fenekére csúsztatta.

-Én még nem ettem meg a palacsintámat.

-Nem hiszem, hogy ki tudom várni, amíg megeszed - harapott az alsóajkába Olivia, majd hirtelen elmosolyodott. - De mivel Bill már valószínűleg eltűntetett mindent, megköszönheted helyette, aztán ha te is megetted, akkor folytatjuk... Imádom, hogy van egy ikred - vigyorgott szemtelenül.

-Csak most keltem, Olivia - ellenkezett finoman Tom, de azért a keze máris a pólója alatt járt, hogy kiderítse, tényleg semmi nincs-e alatta.

-És? - pillantott rá kihívóan a lány, majd a választ meg se várva megcsókolta Tomot.

Mindketten visszadőltek a puha, fehér párnák közé, Tomnak pedig már eszébe sem jutott tiltakozni. Egyetlen mozdulattal eltűntette a bő pólót Oliviáról, aztán csak hagyta, hogy a lány végigcsókolgassa a felsőtestét, elidőzve a szürke Dior boxere szegélyénél, majd hogy meg is szabadítsa őt a már zavaró ruhadarabtól. Tom néhány percig csak csukott szemmel tűrte, hogy Olivia kényeztesse őt, de aztán muszáj volt átvennie az irányítást. Szerette, amikor a lány spontán letámadta őt és nem fogadott el nemleges választ... amikor szinte már erőszakos volt és heves, egyszóval a régi Olivia szöges ellentéte, olyan, mint amikor gyilkoltak... De bármennyire is élvezte

ezt, képtelen volt sokáig az alárendelt szerepben maradni.
Azonban ahogy Tom hirtelen felült, Olivia elvesztette az egyensúlyát és magával rántva a fiút, mindketten a földre zuhantak.

-Áú... bazdmeg, Tom - nyögte nevetve Olivia, miközben megpróbált feltápászkodni a földről.

-Máris - vigyorodott el pimaszul Tom, majd a következő pillanatban már le is teperte a lányt. Addigra már teljesen mindegy volt, hogy hol vannak.

***

Olivia egy macskás mozdulattal átfordult a mellette fekvő fiúra és a melleit Tom meztelen mellkasához nyomta. Tom lassan elvigyorodott és az egyik kezét a lány fenekére tette, a másikkal pedig elsöpörte az Olivia szemébe lógó tincseket.

-Olyan tökéletes most minden - sóhajtotta boldogan.

-Mondtam, hogy jó lesz a padlón is... - vigyorgott Tom.

Olivia elnevette magát.

-Igazából kicsit kemény volt - csípett játékosan Tom karjába, majd kissé megkomolyodva folytatta. - Erre az egészre gondoltam... Hogy mindig süt a nap, azt csinálunk és akkor amit csak akarunk, nem kell folyton bújkálnunk... én lehetek Olivia, te lehetsz Tom és senkit rohadtul nem érdekel.

Tom aggódva nézett a lány szemeibe.

-Nem volt jó az elmúlt egy év?

Olivia egy pillanatra elgondolkodott, majd elmosolyodott.

-De, szerettem azt is. - Egy pillanatig a nyelve hegyén volt az is, hogy "mert veled voltam", de végül inkább nem mondta ki. Túl nyálas lett volna hozzájuk. - Mondtam, hogy a rohanás meg a bújkálás és a sok szerepjáték felizgatott... - harapott finoman Tom alsóajkába, majd mindketten elvigyorodtak. - Ez most így csak... egyszerűbb. Olyan nyugodt. Mint egy végtelen nyáriszünet.

Tom - bár nem igazán tudta, hogy milyen a nyáriszünet - elgondolkodva bólintott. Eleinte kicsit tartott ettől az egésztől, mert bármennyire is ki akart már szállni, mégiscsak ez volt az élete... a gyilkolás volt az egyetlen, amihez igazán értett. És félt, hogy nem fogja tudni megszokni az új életét. Hogy túl nyugis, túl unalmas lesz. De most itt volt Olivia, itt volt Bill és azt csináltak, amit csak akartak. Valahogy egyáltalán nem tűnt unalmasnak.
Félt attól is, hogy képtelen lesz egy normális kapcsolatra Oliviával. Sosem csinált még ilyet és a gyomra egyenesen felfordult attól, amit a normális pároktól látott. Az elmúlt egy év pedig teljesen más volt, a kapcsolat fogalmát egészen átértelmezték... Nap közben, ha férfi áldozataik voltak, akkor Oliviának őket kellett elcsábítania, ha pedig női, akkor Tom feladata volt, hogy elcsavarja a fejüket, majd éjjel együtt gyilkoltak, a szabadidejükben pedig csak vadul egymásnak esve szexeltek, amolyan feszültséglevezetésként vagy pedig Billel lógtak. Tökéletesen egy hullámhosszon voltak, szinte szavak nélkül is értették egymást, Olivia minden volt, amit Tom még csak keresni sem mert egy lányban... minden, amiről azt hitte, hogy csak Billel működik, de valahogy mégis más volt, mint egy rendes kapcsolat. Mint ez. Amikor ténylegesen beszélgettek, amikor egész nap együtt lehetettek, amikor... normális dolgokat csináltak.
De most, ahogy Tom belegondolt, úgy tűnt, hogy egyelőre ez is működik. Olivia még mindig az a lány volt, akivel együtt öltek és nem az, aki idétlen beceneveket gügyögött neki. És ez így tökéletesen rendben volt.

***

Olivia mosolyogva vette el a Pink Lemonade koktélját, majd elindult vissza a part felé. Szórakozottan a szájába vette a

szívószálat és belekortyolt a jéghideg italba, azonban majdnem vissza is köpte, ahogy valaki megérintette a karját. Olivia meglepetten megfordult, majd amikor meglátta, hogy ki áll előtte, a pohár kiesett a kezéből és fejjel lefelé beleállt a homokba, rózsaszínre színezve azt.

-Ne fuss el! - kapta el ismét a karját Lionel, mikor Olivia sokkosan menekülni kezdett volna.

-Megmondtam, hogy tartsd távol magad tőlünk! - vágta a férfi arcába indulatosan, visszanyerve az önbizalmát. Olivia kirántotta a karját a szorításából, majd óvatosan körbenézett, hogy nem figyeli-e őket senki. Minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy ne törje szét a poharat a nyomozó fején, majd vágja el a torkát az egyik szilánkkal. - Mi a fenének jöttél utánunk?! Te is tudod, hogy itt nem tehetsz semmit...

Lionel elnézően elmosolyodott, amitől Olivia csak még idegesebb lett. A férfi úgy nézett rá, mint egy naiv kislányra és ez nagyon nem tetszett neki.

-Egy alkut akarok ajánlani. Beszélhetünk valahol?

Olivia gúnyosan felnevetett.

-Majd a pokolban, seggfej...

Egy kecses mozdulattal hátradobta a haját, aztán megfordult és elindult a part felé, az eredeti céljához. Lionel néhány másodpercig csak a látványtól sokkosan meredt a lányra, majd hirtelen észbekapott és utána szaladt.

-Ha nem hallgatsz meg - állt határozottan Olivia elé -, akkor ide hívom az Interpolt és addig fogunk a nyakatokon lógni, amíg nem hibáztok. És hidd el, rengeteg, sőt még annál is több bizonyítékunk van ellenetek... Ha ide jön az Interpol, talán még Venezuela is kiad titeket, ha meglátja azt a sok szart, amit elkövettetek. Aztán, gondolom te is tudod, hogy mi következik... - vonta meg a vállát Lionel. - Tudtad, hogy a női börtönökben sokkal több az erőszak, különösen a nemi erőszak, mint a férfi börtönökben? Igazán kreatívak vagytok, ha kínzásról van szó...

Olivia nagyot nyelt. Nem akarta elhinni, amit Lionel mondott, de a nyomozó arca egyetlen egyszer sem rezdült. És Olivia tudta, hogy még ha Tomék el is tűntettek minden bizonyítékot, túl sok emberrel álltak kapcsolatban ahhoz, hogy végleg mindent eltitkolhassanak.

-Gyere utánam - sóhajtott nagyot Olivia, majd elindult egy kevésbé népszerű partszakasz felé.

Az, hogy meghallgatja a nyomozót nem árthat. Legalábbis nagyon reménykedett benne.

-Hallgatlak - állt meg hirtelen Olivia, keresztbe tett kezekkel, mikor már egyetlen ember sem volt a

közelükben.

Egy hatalmas sziklákkal körülvett öbölben álltak. A víz gyönyörű égszínkék volt, a nap forrón tűzött és sehol senki nem volt, aki megzavarhatta volna ezt az idillt. Tökéletes hely lett volna, ha Olivia nem Lionellel áll ott.

-Miért csinálod ezt? - bukott ki a nyomozóból.

Elhatározta, hogy hivatalos lesz és amilyen gyorsan csak tudja, ráveszi Oliviát az alkura, aztán pedig soha többé nem látják egymást, de most, hogy itt állt előtte, képtelen volt nem személyeskedni. A lány még sokkal gyönyörűbb volt, mint amilyenre emlékezett. Hiába volt most rettentően ideges és dühös, az arca kipihentnek tűnt, a bőre máris bronzbarna árnyalatú volt a naptól és az eredeti hajszíne sokkal, de sokkal jobban állt neki, mint az a szőke, amivel Lionel látta őt. És persze, fürdőruhában volt.

-Tudom, hogy te nem vagy bűnöző - folytatta, mikor Olivia csak összezavarodva meredt rá. - Nem hiszem el, hogy egy ilyen ártatlan és gyönyörű nő önszántából gyilkolna... Egyszerűen lehetetlen. Nézd, nekem elmondhatod, én segítek... Megfenyegettek valamivel a Kaulitzok? Bántanak téged?

Olivia gúnyosan nevetni kezdett.

-Te nem vagy normális - rázta a fejét. - Úgy nézek én ki, mint akit bántani lehet? Mint akit fenyegetéssel ilyenekre kényszeríthetnek?

Lionel néhány másodpercig csak szótlanul meredt a lányra. Első ránézésre igen lett volna a válasz. Olivia alacsony volt és vékony, édes, ártatlannak tűnő arccal. De aztán eszébe jutott, ami a liftben történt és megrázta a fejét. Olivia valóban nem az a lány volt, akit könnyű lett volna bántani. Aztán Lionel ismét elgondolkodott. Az ikrek ketten vannak és fiúk. És talán, nem is fizikailag terrorizálják Oliviát...

-Eljátszhatod a sérthetetlent, de én akkor sem hiszem el, hogy ilyen szörnyűségekre vagy képes - válaszolta végül Lionel. - Bennem megbízhatsz. Ha nekem elmondod, én véget vethetek ennek az egésznek. De amíg nem beszélsz, nem tudok segíteni.

-Próbálkozz csak tovább és akkor megmutatom, mennyire vagyok ártatlan - lépett közelebb fenyegetően Olivia. - Folytasd csak tovább ezt a baromságot és a saját kezeimmel foglak megfojtani. Vagy tudod mit? Kiválaszthatod te a módszert - mosolygott bájosan Olivia. - Úgyis tudod, hogy szoktam dolgozni, nem?

Lionel meglepetten meredt a lányra, de egy pillanatra még Olivia is ledöbbent saját magán. Eddig észre sem vette, de teljesen úgy beszélt, mint Tom. Ugyanaz a hanglejtés, ugyanazok a kifejezések, ugyanaz a taktika...

-Ez nem te vagy - válaszolta végül magabiztosnak tűnően Lionel.

-Nem is ismersz! - akadt ki Olivia. - Két kibaszott alkalommal beszéltünk és abból is az egyiket végig hazudtam! Csak... szállj le rólam, oké?! Feleslegesen vagy itt és ezt te is tudod. Menj haza Lionel és felejts el minket. Ez egy halott ügy - pillantott rá jelentőségteljesen Olivia.

-Csak hallgass meg - erősködött Lionel, mielőtt a lány elmenekülhetett volna.

Olivia nagyot sóhajtott, majd várakozóan nézett a férfire, jelezve, hogy essenek túl rajta. Bármekkora biztonságban is érezte itt magát, nem tudta kiűzni a félelmet a fejéből. Mi van, ha nem hallgatja meg a nyomozót és valóban rájuk küldi az Interpolt?

-Nézd, rengeteg bizonyítékunk van ellenetek... Bőven elég ahhoz, hogy életetek végéig a börtönben üljetek - szögezte le Lionel. Hazugság volt az egész, jogerős bizonyítékaik aligha voltak, de ezt Olivia nem tudhatta. - Az egyetlen akadály, hogy ti itt vagytok, kiadatási egyezményünk pedig nincsen Venezuelával, bár gondolom ezt te is nagyon jól tudod... - mosolyodott el keserűen. - De van egy alkum. Ha te segítesz nekem visszavinni a Kaulitz ikreket Németországba, akkor te mentességet kapsz minden alól. Új életet kezdhetsz, tiszta lappal.

Olivia elnevette magát.

-Először is, miért hinnék neked? Másodszor pedig... NEM. Soha nem tennék ilyet az ikrekkel. Te tényleg idióta vagy...

Lionel összezavarodva nézett a lányra. Biztos volt benne, hogy az ajánlata hatni fog Oliviára. Hogy a lány ettől leveszi az álacát és megtörve segítségért fog könyörögni. Azt hitte, Olivia valóban vágyik arra, hogy megszabaduljon ettől az élettől.

-Tudom, hogy tisztában vagy vele, hogy létezik ilyesmi. Nem te lennél az első, aki ilyen egyezségben részt vesz. Egyébként is, nem hiszem, hogy pont egy nyomozó szavahihetőségét kéne megkérdőjelezned... - pillantott rá furán Lionel. - Miért ragaszkodsz hozzájuk ennyire? Hidd el, bármivel is fenyegetnek, megoldjuk. Segítheted neked, csak akarnod kell - erősködött. Lionel még mindig képtelen volt elhinni, hogy Olivia önszántából tette azt a sok szörnyűséget.

-Komolyan ennyire nem érted? - kérdezte ledöbbenve a lány. - Nem fenyegetnek semmivel. Nem egy egyszerű, törékeny kislány vagyok... Szeretem Tomot, ez az, ami összetart minket. Szóval hitegethetsz bármivel, nem fogom elárulni azt az embert, aki a világon a legtöbbet jelenti nekem.

-Nem szeretheted igazából - volt az egyetlen, amit Lionel ki tudott nyögni. Mindenre számított csak erre nem. Bármennyire is egyértelmű és világos volt, Lionel nem akarta elhinni, hogy Olivia tényleg szereti azt a gyilkost.

-Miért nem? - nevetett hitetlenkedve Olivia.

-Mert ő egy bérgyilkos! Egy kibaszott sorozatgyilkos! - bukott ki Lionelből. - Nem hiszem el, hogy egy ilyen

szörnyű embert szeretsz!

-Én is egy kibaszott sorozatgyilkos vagyok - mosolyodott el keserűen a lány, majd hátat fordított a nyomozónak és elindult visszafelé. - Csak az idődet pazarlod itt... Hagyj minket békén.

Lionel értetlenül, összezavarodva és kissé sokkosan meredt a lányra.

-A Kaulitzok nem tudhatják meg, hogy itt vagyok! - kiáltott utána.

Felesleges lett volna ismét maradásra bírni őt, semmire se mentek volna. Persze Lionelnek esze ágában sem volt feladni vagy haza menni, de egyelőre értelmetlen lett volna Oliviát győzködni. Ez az egész sokkal bonyolultabb volt, mint amilyenre Lionel számított. Időre volt szüksége.

-Legalább ebben egyetértünk - fordult hátra Olivia, majd eltűnt a sziklák mögött.

Folyt. Köv.