Lionel egyedül üldögélt az egyik tengerparti bárban és észrevétlenül figyelte Oliviát. A legutóbbi
Mindenesetre az elmúlt napokban semmit sem tudott tenni és ez lassan kezdte megőríteni. Csak ült ott abban a kis bárban, iszogatta a koktéljait és figyelte, ahogy Olivia meg a Kaulitz ikrek a parton napoznak, nevetgélnek, fürdenek és egyéb átlagos dolgokat
Lionel nem tudta felfogni, hogy hogyan képes még nevetni az, aki néhány hete még pénzért, rezzenéstelen arccal gyilkolt. Hogy egy sorozatgyilkos, egy undorító féreg, hogyan lehet ennyire boldog... hogyan képes olyan hétköznapi életet élni, mintha soha az életében még csak fegyvert sem látott volna.
Csak nézte, ahogy Tom a testvérével nevetgél, ahogy átkarolja Oliviát és megcsókolja őt, majd ahogy együtt ebédelnek... Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy ez ugyanaz az ember, mint akit megtörve, begyógyszerezve vittek be a rendőrségre a pszichiátriáról. A hamburgi találkozásuk után Lionel ezerszer visszanézte a felvételt, amikor Tomot bevitték kivallatni és a fiú az ájulás szélén állva beismert mindent. Igaz, hogy a részletek kicsit szétcsúsztak és nem stimmelt minden, de még akkor is olyan rideg pofátlansággal számolt be minden egyes gyilkosságáról, mintha a gyógyszerektől kábultan is élvezné, amit tett. Látszott a szemében az az elmebeteg csillogás, amikor az áldozatairól volt szó. Az elmebeteg tűz és valami sokkal mélyebb, sötétebb dolog... Olyan régi és olyan mértékű fájdalom, ami állandó dühvé alakult és lassan megölte az emberi oldalát. Tom Kaulitz a legijesztőbb gyilkos volt, akit Lionel valaha is látott. És nem az őrült, begyógyszerezett módon ijesztő, hanem az, akitől azért retteg az ember, mert tudja, hogy okos és minden együttérzés rég meghalt benne. A lehető legveszélyesebb párosítás.
De ennek most nyoma sem volt. Mind a hárman teljesen normálisnak tűntek. Persze, az ikrek tekintetében volt valami furcsa... az a sötét, fájdalmas dolog most is nyomasztotta őket, de remekül titkolták. Aki nem ismerte őket, az észre sem vette.
Lionel nagyot sóhajtott és megitta az utoló kortyot is az italából. A tekintete ismét Olivián akadt meg és akaratlanul is elmosolyodott. Csak nézte, ahogy a lány vizes tincsei ugrálnak a válla körül, ahogy a hangszórókból üvöltő régi slágerre rázza a csípőjét, majd nevetve visszahuppan a napozóágyára. Egyszerűen tökéletes volt. Ahogy a vízcseppek megcsillantak a bronzbarna bőrén, ahogy mosolygott, ahogy a koktélja szívószálát a szájába vette... Minden annyira tökéletes volt Oliviában, mintha csak egy filmet nézne. Egészen, amíg Tom vissza nem jött a tengerből és csurom vizesen le nem huppant a lány mellé, hogy aztán birtoklóan magához húzza és megcsókolja őt. Olivia először eltolta magától a csöpögő barátját, de szinte azonnal el is nevette magát és visszahúzta egy újabb csókért, majd mindketten hátradőltek a homokba és úgy tűnt, észre sem vesznek senkit maguk körül.
Lionel úgy döntött, itt az ideje a pulthoz sétálni és egy új italt kérni. Nem bírta tovább nézni, ahogy az az utolsó szemét rohadék bármit megtehet Oliviával. Pontosabban, hogy Olivia hagyja ezt... hogy élvezi. Vagy legalábbis azt hiszi, hogy élvezi.
Az új terv kész volt a fejében. Először ráébreszti Oliviát a tényre, hogy nem szereti valójában Tomot, innen pedig már sima út lesz rávenni őt az alkura. Lionel biztos volt benne, hogy a lány ellenkezése egyedül Tomhoz vezethető vissza. Hogy minden, ami Oliviát ehhez az élethez köti az csakis Tom. És ha elvágja ezt a szálat, akkor megmentheti Oliviát.
***
-Hát ez röhejes! - forgott a tükör előtt nevetve Olivia.
-Szerintem eszméletlenül jó! - vigyorgott elégedetten Bill. - Muszáj megvennünk. Istenien áll.
Bill és Olivia a sokadik venezuelai vásárló körútjukon voltak, hogy feltöltsék a hatalmas és remélhetőleg már állandó gardróbjukat. Bill pedig kiszúrt egy furcsa, tollas kabátot, amit felpróbáltatott Oliviával és minden áron meg akarta vetetni vele. Mindig ezt csinálta. Lekapta a polcról a legfurcsább darabokat és addig nyaggatta vele a lányt, amíg meg nem vette. De Olivia szerette ezt. Néhány nap után ezek a ruhák már nem is tűntek olyan bizarrnak, sőt a kedvenc darabjait mind Bill választotta neki.
-Nekem tök mindegy - forgatta a szemeit mosolyogva Olivia, majd levette a kabátot és Bill kezébe nyomta. - Úgyis te cipeled.
Bill csak elnevette magát, majd belekarolt a lányba és a pénztár elé borította az összes ruhát, amit kiválasztottak, a furcsa tollas kabáttal együtt.
-Tom ki fog nyírni minket - kacagott Olivia, miközben a sokadik boltból sétáltak ki. Mindkét kezük tele volt neves divatházak szatyraival és egy másik adag már a kocsijukban pihent.
Bill nevetve megvonta a vállát. A pénz nem igazán számított nekik. Úgy nőttek fel, hogy mindig volt elég pénzük, most pedig több volt, mint elegendő... Neki ez szinte nem is számított költekezésnek, Olivia viszont még mindig nem szokott hozzá egészen.
-Ő sem akarhajta, hogy meztelenül mászkálj - érvelt mégis Bill, bár tudta, hogy a testvére egyetlen szót sem fog szólni a "költekezés" miatt.
Aztán Oliviával egymásra néztek és elnevették magukat. De, Tom igen is akarja.
-Egy kávé? - kérdezte végül Bill.
-Persze - bólintott Olivia, majd be is fordultak az első kávézóba és levetették magukat a legközelebb első
Bill csak elnevette magát, majd rendelt maguknak két hatalmas jegeskávét.
-Szeretek veled lógni - jelentette ki hirtelen Bill, majd mosolyogva hátradőlt a fotelben. - Nem gondoltam volna, hogy bírni fogom a tesóm barátnőjét, de téged határozottan szeretlek.
Olivia meglepetten elmosolyodott.
-Ezt jól esik hallani. Mindig attól tartottam, hogy rossz neked miattam... mármint, hogy olyan sokat vagyok Tommal és esetleg kirekesztünk vagy ilyesmi...
Bill a szájához emelte a poharát és legyintett egyet.
-Dehogy. Régen sem lógtunk állandóan egymás nyakán. Mármint, tényleg nagyon közel állunk egymáshoz és ez mindig is így volt, de ez nem azt jelenti, hogy a nap 24 órájában együtt vagyunk... Ezt az egész barátnő-dolgot úgy értettem, hogy... - Bill hirtelen elharapta a mondatot és aggódva az ajkába harapott. - Mindegy.
Olivia értetlenül bámult rá.
-Hogy értetted?
Bill kelletlenül sóhajtott egyet, majd letette a poharát az asztalra és kissé előre dőlt.
-Tudod, előtted Tom meg én is... hát, szóval nem nagyon volt barátnőnk. Voltak lányok, akikkel egy ideig el voltunk, meg egy időben sokat buliztunk is és aztán...
-Ott voltak a kurvák is - fejezte be helyette Olivia, Bill pedig hálásan bólintott.
-De... az egész életünk egy nagy titok volt - folytatta végül Bill, zavartan piszkálva a szívószálát. - Nem igazán működött volna senkivel. És tudod, nekem így jó. Mármint, ha valakivel beszélgetni akarok vagy ha bármi bajom van, akkor nekem itt van Tom. És most már te is. Egyébként meg bármikor felszedhetek egy csajt néhány órára... És tudod, azt hittem, hogy ez Tommal is örökre így lesz. Nem gondoltam volna, hogy egyszer barátnője lesz, főleg nem olyan, aki mindenről tudni fog, vagy legalábbis biztos voltam benne, hogy egy nagy ribanc lesz és utálni fogom - vigyorgott Bill.
Olivia elnevette magát.
-Szerintem ő sem tervezte, hogy egyszer barátnője lesz.
-Tom? Teljesen biztos, hogy nem - bólintott nevetve Bill, majd hirtelen elkomolyodott. - Olív...?
-Igen?
-Ugye tudod, hogy Tom... Úgy értem, ez a maximum, amit tőle várhatsz - harapott az ajkába kissé tanácstalanul.
-Hogy érted ezt? - vonta fel a szemöldökét Olivia.
-Nézd, ne várd Tomtól, hogy egyszer majd megkéri a kezed és lesz egy csomó gyereketek meg ilyesmi... Tom szeret téged, de ő nem ez a típus. Neki ez így tökéletes. Ti ketten, mindenféle papírok nélkül és ennyi.
Olivia kissé keserűen felnevetett, majd hátradőlt a fotelben, a lábait pedig átvetette a karfán.
-Bill, a táskámban Dior rúzs és pisztoly van. Egész Európában és az USA legtöbb államában köröznek. Szerinted én az a lány vagyok, akinek minden álma, hogy feleség és anya legyen?
Bill és Olivia váltottak egy pillantást, majd a fiú lassan elmosolyodott. Úgy tűnt, pontosan ezt akarta hallani.
-Tényleg tökéletes vagy - nevetett Bill, Olivia pedig csak vigyorogva meglökte a vállát.
***
Olivia enyhén hunyorítva felemelte a jobb kezét, a mutatóujját a ravaszra csúsztatta, majd mikor már biztos volt a dolgában, meg is húzta. Elsőre eltalálta a célpontot, de azért még pár golyót eleresztett, csak úgy a
Miután megnyomta a gombot, hogy visszahívja az anatómiai lőlapot és megnézze, valóban pontosan célzott-e, hirtelen két kar fonódott a derekára. Olivia már fordult is volna meg, hogy a fegyverét az idegenre szegezze, amikor megcsapta az orrát Tom utánozhatatlan illatta, és inkább csak mosolyogva a fiú mellkasához simult.
-Nem rossz - állapította meg Tom a lőlapot tanulmányozgatva.
Olivia elmosolyodott. Ez Tomnál azt jelentette, hogy tökéletes.
-Jó tanárom volt.
Tom felnevetett, majd lassan elengedte Oliviát és a lövész pályát fürkészve a falnak támaszkodott, jelezve, hogy nyugodtan folytassa, amit eddig csinált. Olivia azonban letette a pisztolyt és Tom felé fordult.
-Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
Tom megvonta a vállát.
-Délelőtt voltál vásárolni, megittál már vagy négy kávét, ebédeltünk is, a parton nem voltál, szóval gondoltam... a lövészet az egyetlen, ami hiányozhat - vonta meg a vállát ismét, majd kissé tanácstalanul megvakarta a tarkóját. - Bár reméltem, hogy tévedek.
Olivia értetlenül bámult rá.
-Neked nem hiányzik?
-Dehogynem - nevetett fel Tom. - Gondolod, hogy nekem poén egész nap a parton fetrengeni meg éttermekben vigyorogni? De én tisztában voltam vele, hogy így lesz, csak reméltem, hogy te nem fogod ezt érezni...
-Akkor miért jöttünk ide? Miért szálltunk ki? - kérdezte értetlenül Olivia. - És ne merd rám fogni!
Tom azonnal megrázta a fejét.
-Nem miattad. Ezt egyszerűen csak nem lehet sokáig csinálni... Minél tovább benne vagy, annál többet hibázol, annál jobban rád koncentrálnak a rendőrök és Billel egyetértettünk abban, hogy inkább egy tengerparton unjuk halálra magunkat, minthogy egy cellában. Én csak... nem gondoltam volna, hogy neked is fura lesz.
Olivia bólintott, majd ismét a kezébe vette a fegyvert és elmerengve bámulta.
-Ja... elég fura ez a nyugalom. Egy hétig még teljesen jó volt, mintha csak nyaraltunk volna, de aztán... hiányozni kezdtek a fegyverek.
Tom halványan elmosolyodott. A fegyverek, igen... Még mindig tisztán emlékezett az első hónapokra, amikor Oliviát tanítgatták...
A lány kezében enyhén remegett a kés, ahogy a halálra rémült férfi szemébe nézett. Kétségbeesetten az ajkába harapott és a tekintetét inkább a mellkasára vezette. Az elmélet meg volt, pontosan tudta, hogy hova és milyen erősen kell szúrnia, de a keze mégis bizonytalanul megállt a levegőben. Összeszorította a szemeit és rázni kezdte a fejét. Tudta, hogy nem fog menni. Ő erre nem képes.
-Szúrd le, Olívia! - nézett rá jelentőségteljesen Tom.
-Menni fog - bíztatta Bill. - Itt vagyunk veled. Csak szúrd bele és vége lesz.
A lány lassan kinyitotta a szemeit és vett egy mély levegőt. A férfi, akit meg kellett volna ölnie egy székhez kötözve ült előtte, leragasztott szájjal. Tehetetlen volt, Oliviának tényleg csak bele kellett volna döfnie azt a kést. Se mozdulni, se megszólalni nem tudott, az ikrek profi munkát végeztek. De amilyen kétségbeesett, könnyes szemekkel bámult a lányra az kikészítette őt. Szinte hallotta, ahogy az életéért könyörög. És ki tudja, talán családja is van. A felesége és a gyerekei otthon várják őt és...
-Csináld már! - emelte fel a hangját idegesen Tom. - Basszus, kapcsold már ki az agyad! Ez egy szemét rohadék, aki ugyanolyan ügyekbe folyik, mint mi! Nem érdemli meg, hogy megsajnáld. Öld meg, Olivia!
Bill nem mondott semmit, de úgy nézett a lányra, hogy Olivia tudta, muszáj megtennie. A férfi is megértette a helyzetet és kétségbeesetten szabadulni próbált, de a kötelek túl szorosak voltak, így csak ijedten rángatózott a széken. A szemei rémülten jártak körbe a szobában menekülési utat keresve, az arcáról pedig patakokban folyt a könnyekkel keveredett izzadtság.
Olivia egy pillanatra összeszorította a szemeit, aztán megtette, amit Tom kért tőle.
-Úristen! - sikított fel ijedten, majd eldobta a véres kést. - Mi történik?! - kérdezte kétségbeesve, mikor a férfiből ömleni kezdett a vér. Néhány másodperc múlva pedig furcsa fuldokló, hörgő
-Basszus, gyomron szúrtad - harapott az alsóajkába Bill, miközben a saját vérében fuldokló férfit méregette furcsa tekintettel. Aggodalomnak vagy együttérzésnek nyoma sem volt, inkább úgy nézett ki, mint aki a kedvenc csoki fagyija helyett például csak citromot kapott.
-És ez mit jelent?! - sikította teljesen magánkívül Olivia.
-Lassabban hal meg - vonta meg a vállát Tom.
Mindkét Kaulitz csak ott állt és azzal a furcsa tekintettel az arcán nézte, ahogy a férfi egyre kétségbeesettebben próbál meg levegőhöz jutni, de helyette csak egyre több vér tódul a légcsövébe. Olivia azonban teljesen kiborult.
-Segítsetek neki! - kiabálta könnyes tekintettel. - Nem látjátok, hogy szenved?! Legalább... öld meg! -
-Olivia, nyugodj meg - pillantott rá Tom. - Nem történt semmi.
-De igen! - kiabált rá Olivia. - Elcsesztem és most miattam szenved! Én... én ezt nem bírom - ismételgette sokkosan. - Túl sok a vér és ő meg... én csak... nem bírom, Tom! Haza akarok menni!
A fiú nagyot sóhajtott, majd odasétált Oliviához, tudomást sem véve a még mindig haldokló áldozatukról, és egyszerűen csak átölelte a lányt. Nem mondott már semmit, tudta, hogy Olivia jelenlegi állapotában semmi sem segítene.
-Nem! Engedj el! - zokogta Olivia Tom mellkasába, azonban a fiú meg se mozdult. - Megöltem őt, érted?! Csak úgy... megöltem! És az a sok vér... a saját vérében fuldoklik, Tom! Vigyél haza! Kérlek...
-Szedd össze magad, Olivia - nézett a szemeibe Tom. - Nem mehetsz már haza. Azt mondtad,
Olivia egy darabig csak sokkosan rázta a fejét. El akarta mondani, hogy erre nem lehet felkészülni, hogy meggondolta magát és hogy ő tényleg nem képes erre, de hang nem jött ki a torkán. Valahol mélyen tudta, hogy képes rá, arra viszont nem, hogy itt hagyja Tomot. Hogy nélküle éljen, hogy nélküle élje a régi életét... Egyszerűen elképzelhetetlen volt.
-Nem lehetne csak... Kevesebb vérrel? Vagy valamivel, amivel nem ronthatom el? - kérdezte végül.
Tom óvatosan Billre pillantott, ő azonban rögtön rázni kezdte a fejét.
-Kizárt! Hangos és nem tudja használni és egyébként is, túl bonyolult megszerezni... Kockázatos az egész. Én nem akarom apa példáját követni...
-Ne nézz oda - fordította el Olivia tekintetét a félholt férfiről Tom, majd ismét a testvére felé fordult. - Az is hangos, ha ezt csinálja minden egyes kibaszott alkalommal - válaszolta kissé ingerülten, Olivia hisztijére utalva. - Megtanítjuk használni, szerzünk rá hangtompítót és minden rendben lesz. Egyetlen egy pisztolyról van szó, nem apa egész fegyverkereskedelméről...
-Mi? Fegyvert akartok adni nekem? - kapta fel a fejét Olivia. - Én... nem! Nem fogom tudni használni... Nem lehetne egyszerűen csak... mondjuk megmérgezni?
Bill és Tom egymásra néztek, majd gúnyosan felnevettek.
-Nem - jelentette ki egyszerűen Tom.
-Megalázó - magyarázta Bill. - És sunyi...
***
-Csak húzd meg a ravaszt - mondta nyugodt hangon Tom.
Olivia keze ezúttal sokkal kevésbé remegett, mint az első alkalommal. Lassan kezdett hozzászokni a halálhoz és a vérhez. Bár az első félresikerült kísérlete óta nem nagyon próbálkozott élesben, de az ikreket jó néhányszor látta ölni azóta. És már nem is volt olyan idegen ez az egész, mint először.
A helyzet hasonló volt a múltkorihoz. Egy férfi a székhez kötözve, leragasztott szájjal, rémült tekintettel. De Olivia tanult a hibájából és ezúttal nem nézett a szemeibe. Csak a mellkasának szegezte a pisztolyt és még mielőtt elkezdett volna gondolkodni, meghúzta a ravaszt, ahogy az ikrektől tanulta.
Halk volt és gyors. A vér is minimális mennyiségű volt. Csak átáztatta a férfi ingjét és lassan a padlóra csöpögött, de nem kezdett el mindenhonnan ömleni és visszafolyni a száján keresztül. És nem is fuldoklott sokáig. Egyszerűen csak meghalt és kész.
Félt, hogy esetleg nem találja el egyből a szívét és valami hasonló lesz a múltkorihoz. A fejlövést biztosabbnak érezte volna, de az ikrek nem engedték neki, mert tudták, hogy Olivia nem lett volna képes elviselni a kifröccsenő agy látványát. És igazuk is volt. Ez így sokkal egyszerűbb volt.
-Sikerült - mosolyodott el végül Olivia. - Megöltem - jelentette ki bizarr módon boldogan.
Nem dobta el a fegyvert, mint legutóbb a kést, csak leengedte a kezét és Tomra mosolygott. Tudta,
Meg volt a fegyvere, az ő személyes módszere, a védjegye... És megtette. Nem volt rosszul, nem esett kétségbe, nem sírt, de legfőképp nem akart haza menni. Az az "otthon" már olyan távolinak tűnt, mintha már nem is létezne... Sőt valahogy az egész világ az összes szabályával és erkölcsi normájával, mintha csak egy homályos emlék lenne. Végleg eltávolodott mindentől, ami normálisnak számított, de valahogy nem volt ijesztő vagy magányos. Olivia úgy érezte, végre jó helyen van.
Nem volt semmiféle megváltás vagy hirtelen felvilágosodás, nem jött rá hirtelen, hogy élete értelme a gyilkolás vagy ilyesmi. Nem, egyszerűen csak távol volt a világtól, amit annyira gyűlölt és itt nem volt semmi más, csak Tom és Bill, a két ember, akiben vakon megbízott. És emellett a gyilkolás ténye valahogy jelentéktelenné vált. Ezért cserébe nem is számított rossznak. Legalábbis Olivia fejében nem.
Folyt. Köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése